Név nélkül egy kis összegzést adok néhány eddigi főnökömről.
Egyik munkahelyemen egy harmincas egyedülálló igazi tarisznyarák főnöknőm volt, lévén, hogy egy könyvesboltban dolgoztam, aranyos volt, nem zavart sok vizet, túl sok emlékem sincs már róla.
Következő munkahelyemen egy ötvenes megtermett hölgy dominált az iroda titkársága felett, akik két titkárnő, én: egy afféle fordítócska és az iroda egyetlen férfitagja, a sánta Feri, aki nyugdíjhoz közel álló illető volt, senki nem tudta mi a feladata, nem is sok vizet zavart. Ez a főnöknő igen érdekes módon szerette szagolgatni az alkalmazottait: - Maga bagóóóóózott? - kérdezte gyakran, amire mindenki nemmel válaszolt (pedig a két titkárnő titokban kijárt az erkélyre cigizni), ő valamiért mégis azt hitte, hogy én voltam, pedig nem... Túl sok említésre méltó dologra nem is igazán emlékszem vissza ez esetben, csupán a szaglászása volt emlékezetes.
Az azt követő helyen több főnököm is volt, a negyvenes vénlány, aki minden nőt utált maga körül, aki fiatalabb volt nála, majd egy másik pozit kaptam és egy fiatal francia pasi lett a főnököm, aki megállás nélkül a melleimet fixírozta beszélgetés közben, igen zavaró jelenség volt, az üzlethez nem értett (végül le is váltották), felsőbbrendűségét ő maga is elhitte, de a mellnézegetésről nem tudott leszokni. Innen végül a vénlány főnöknőm utált ki egy kis mószer arankázással (mószerolással :)) de örömmel jöttem el, azt gondolva, majd a következő főnök jobb lesz :)
Az ezutáni helyen is érdekes főnököket láttam. Először ott volt az amerikai agglegény, aki folyton unatkozott, ásítozott, állandóan olyan depi volt, hogy mindenki azt hitte, mindjárt öngyi lesz, utált Budapesten élni, egy szenvedés volt neki ez az expat pozi (még azért a sok pénzért is és az évi egy havi thaiföldi szabi után is, amikor is távbarátnőjét, egy thai masszírnőt meglátogatott), de ezután is csak kb. egy hétig lehetett kínmosolyogni látni (őszintén meg sosem...). Ott volt a harmincas, sok szarkaláb a szeme mellett, óriási platformcipőkben járó főnöknő, akinek a (természetesen bérelt) lakásában állítólag nem nagyon volt bútor, de volt egy faltól falig cipőpolc, ahol is a párszáz pár cipőjét tárolta... És ott volt a szakács is, aki magas rangú igazgató volt ugyan, de szakmája szerint szakács (nem is emlegettük soha másként), aki szintén nagyon unta már a banánt, így minden nap ebéd után bezárkózott az irodájába és aludt egy órácskát, amikor is nem lehetett zavarni... Érdekes hely volt. Örömmel menekültem a következő állásomba ennyi furcsa madár közül. (És akkor még a munkatársakról nem is anekdotáztam:))
A soron következő munkahelyen volt egy magát franciaként prezentáló hazánk fia, aki mivel nem honleányt vett feleségül, épp ezért úgy érezte, ő maga is külhonivá lett és úgy is viselkedett, nagyképűen, lenézően, - Maguk magyarok... - kezdetű mondatokat mondva, a háta mögött sokan megrótták (és megmosolyogták) ezért, vajon őt melyik állam taníttatta, ha nem ez?... De ő távozáskor elfelejtette megköszönni egy doboz bonbonnal az együtt ledolgozott éveket és a mai napig jön 600 ft-ommal, nem baj, fő, hogy én nagylelkű vagyok és nekem az annyira nem is kell :) És volt egy mindig zavarban lévő néha elpiruló főnök, aki, ha ránéztem vagy kérdeztem valamit, nagyobb zavarában néha dadogott is, ha bárkivel találkozott, szemlesütve köszönt és szinte a falra kenődve osont tova, és ha meg kellett szólítani bárkit, olyan érzésem volt, mint amikor a gyerek a cukorkaboltban kérné is meg nem is azt a cukorkát... illetve saját fontosságát bizonyítandó nagy körmondatokban mondta el mondanivalóját, picit úgy, mint aki önmaga is elcsodálkozik azon, hogy is kerülhetett abba a nagy székbe.
Konklúzióként egy dakota közmondás, amit ki-ki értelmezzen kedvére: Ha lovad térdig süpped, vagy a sár túl nagy, vagy tényleg nem fér el rajta a bölény.
