Beszélgettem valakivel arról, mi az ami nem kell, vagy kell, elfogadható, vagy sem egy kapcsolathoz való elvárásainkban.
Nos, eleve mire valamiből kapcsolat lesz, az egy hosszadalmas folyamat, de a probléma sokszor már ott felmerül, hogy sokan nem hajlandók kompromisszumot kötni, ha úgy gondolják, hogy egy s más dologban az illető nem tökéletesen illik bele a elképzelt képbe. Sokan egy képet, akár álomképet vagy illúziót keresve próbálnak ismerkedni és az első adandó alkalommal, amikor nem oda illő tulajdonságot, állapotot, jelenséget tapasztalnak, azonnal visszalépnek és "nem téged kereslek" felkiáltással odébb állnak.
Természetesen mindannyiunknak van egy körülbelüli elképzelt képe, ami inkább szerencsésebb, ha inkább belső, mint külső tulajdonságokra épít, valamint igényességre önmagára és környezetére, és vannak úgynevezett kizáró okok is, amiken mégis el lehet gondolkozni, hátha épp ez egy olyan leküzdhető dolog, ami miatt egy megfelelő férfit vagy nőt szalasztanánk el.
Ismerek olyat, aki akkor ismerte meg álmai lovagját, amikor még férjnél volt, illetve az új kedvese is még nős volt, majd miután mindketten szabaddá tették magukat, az új kapcsolat egy év alatt több boldogságot hozott, mint az előző 20 év alatt. És, ha ő akkor visszalép, hogy bocs, de te is én is foglaltak vagyunk? Különösen, hogy nem emiatt múlt el a házasság, hanem egy emúló félben lévő boldogtalanság közepén lépett be az életükbe a másik fél.
Olyat is ismerek, aki évek óta próbálkozik, de nem sikerül neki. Vajon nem is akarja igazán? Vagy csak mindig a nem megfelelővel próbálkozik? Vagy egyszerűen már önbizalomhiány lépett fel és amikor esetleg már alakulhatna valami, mégis inkább marad egyedül?
Olyat is láttam már, hogy valaki csak a negatívra fókuszálva a másik nembélit előszeretettel szidja, ha az nem őt keresi és ezt meg is mondja, igazi nő/férfigyűlölő vált belőle, mégis titkon abban reménykedik, hogy ő is megtetsszen valakinek.
Sőt, olyat is láttam már, aki úgy gondolta ő olyan nagyon magasan túlszárnyalja a jelentkezőket, hogy kizárólag oltogatni és kritizálni tudta őket, végtelen nagyképű és lenéző stílusban, vele pedig épp emiatt nem akart senki szóba állni.
Hol van az a kompromisszum kötési határ, amikor valamiért, ami végül jó is lehet, mégis leküzdjük a tökéletes álomképet és inkább egy tökéletlen valós illetővel megpróbálunk zöld ágra vergődni, közben rájönni, hogy tényleg, ezt is és ezt is tudom tolerálni, ebben tud változni, ebben meg akkor én tudok változni és jé, lehet, hogy ő lehet az legvégül? ...
Érdemes lehet ezen elgondolkozni, inkább, mint az örök elégedetlenség mellett legvégül egyedül megöregedni...
És, ha már nagyjából tudjuk, hogy mi az ami KELL, az már fél siker ;-)
