A legerősebb érzés

Mi a legerősebb érzés? Ebben a témában sok mindent elolvasok, elolvastam. Ez is az egyik olyan megfoghatatlan fogalmak közé tartozik, amit logikusan nem lehet megmagyarázni. Az érzések kialakulása, intenzitása és megélése nem logikus folyamat, hanem egy belső késztetés, egy sugallat, egy pillanat műve, ami alatt bármi átfordulhat pozitív vagy negatív irányba. Keressük és megéljük az érzéseket, akkor is ha azok nem mindig csak felemelő élményt nyújtanak. Vannak akik félnek az érzésektől és elzárkóznak tőlük. Vannak, akik mindig megpróbálnak elé menni, keresik, kutatják.
Az érzések legerősebbikeként több érzést is említettek már. Ez lehet az anyai érzés, a szerelem, a barátság, vagy a gyűlölet. Érdekes, hogy a gyűlölet és a harag, mint a legerősebb érzések egyike mennyire azonos erősségi skálán mozog a pozitív érzésekkel. Van, aki úgy tartja, hogy nincs rosszabb, mint a közöny, mert a negatív érzések legalább erős érzések amelyek bármikor átfordulhatnak valami másba vagy legalábbis folytonos elfoglaltságot adnak az érzések működésének. Persze, a negatív érzések nem építenek, csak rombolnak, így ezek megélése nagyon sok energiát elvesz abból is, aki adja és abból is, aki kapja őket.
Más források a barátságot emelik a lista élére. Hiszen szerelem jöhet és mehet, fellángolhat és elmúlhat, vagy átcsaphat negatív érzésbe, de a barátság érzését egy örök érzelemnek tartják, ami (természetesen kivételekkel) igen erős összekötő kapocs.
A rokoni szálak és érzések is erős érzések, érdekes módon egy összeállításban sem láttam az első helyre téve, bár az anyaságot emlegetik, mint az erős érzések egyikét, bár ez mégis inkább olyan kötelező jellegűnek, magától értetődőnek tűnik, nem választás kérdése, mint akár a barátság, vagy a szerelem, melyek a személyes, szubjektív benyomásainkra és preferenciáinkra épülnek.  
Az érzéseink jobb megismeréséhez és kezeléséhez sok forrásból kaphatunk segítséget, a legjobb forrás mégis mi magunk vagyunk, az, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Bármiről is legyen szó, a pozitív hozzáállás és önmagunk megismerése sokat segít.

Egy állás - hat próba

Sosem értettem egy nem igazán magasra pozícionált állásra miért kell annyi körben faggatni a pályázót. Fejvadász, hr-es, 2 külön interjú vezetőkkel, tesztek, szituációs gyakorlatok... Sok, fárasztó, macerás, annyiszor odafáradni, szerepelni, tulajdonképpen az önéletrajzot négyszer előadni... három alkalommal (egyszer írásban, kétszer szóban) szituációs gyakorlatot megoldani... Kezd az egész álláskeresés néha olyan benyomást tenni bennem, mintha agysebésznek, vagy űrrepülőpilótának jelentkeztem volna... Ott elhiszem, hogy nagyobb az elvárás rendszer, vagy egy felsővezetői szinten is akár, de... nem motiváló az ilyen interjúkkal küzdeni, ez tény.

3000

Kedves Olvasók!

Gyúrjunk rá a 3000. klikkre :-) 

Olvasásra fel, és mindenkinek köszönöm, aki olvassa, kommenteli és szereti az írásaimat!

Hajrá, ki lesz a 3000.?

Furcsaságok

Furcsa, felületes, rohanó világban élünk, ami nekem nem mindig tetszik. Persze, nem kell méltatlankodni, meg kell találni mindenben a jót, az örömszerzést, de azért véleményt mindenképpen formál az ember.

A buszon kisfiával utazó apuka, amint elpirulva körbenéz, hogy a fia nem autós mozit akar nézni, amikor a kisfia fennhangon megszólal: - Apaaa, megnézhetem a Szőke Herceg mesét esteee? 

A buszon kislányával utazó anyuka, amint mérgesen néz a gyerekére, mert ciki a busz közönsége előtt, mikor a gyerek visszaadja a megkezdett almaleves dobozt miközben azt sikítja: - Nem keeell!

A boltos, aki duplán üti be a vásárolt árut, és amikor reklamálsz, még ő méltatlankodik, hogy: - Jól van na, más is hibázik. (Az oké, de létezik az a szó, hogy "elnézést"...).

A büfés, amikor a rendezvényre light colát kérsz, mert a vendégek csak azt isszák meg, szólsz, hogy cukros kólát küldtek és a válasz: - Ó, de ma annyi rendezvényre kell bekészíteni, mi is hibázhatunk. (Ja, de még mindig a vesszőparipám, az "elnézést", főként mivel nem ingyen tetszenek kiszállítani...). 

A lusta kolléga, aki helyett te szívességből megcsinálsz valamit, majd mivel nem jó infót adott át, téged tolnak le érte, nem őt amiért nem csinálta meg... 

A kor elvárásainak megfelelve fogyókúrázó egy hónapja szült hollywoodi csillagocskát, hogy a hamarosan induló divathéten már ismét nullás ruhát viselhessen, és őt és a hozzá hasonlókat és az elvárásokat követő átlagembert, aki szintén szenved a társadalom által elvárt jó alakért, mivel a jó külsejű emberek elfogadottabbak, sikeresebbek, jobb állást kapnak meg és sikeresebben flörtölnek. 

A busz ülőhelyein terpeszkedő diákokat és álló nénikéket elnézve a felismerés, hogy 'jaj, de jó', egy hét múlva megint tele lesz minden a neveletlen hátizsákosokkal. 

A hírek olvasásakor a meglepetést, hogy az általam ritkán bekapcsolt tévé egyik műsorában felfedezték az év aranyköpését: "Kerestem az igazit, de nem találtam, pedig meg*asztam mindenkit." Gratulálok a megannyi jól nevelt embernek...  

Sok ilyet tudnánk felsorolni, én is, de ennyi ízelítőnek elég is, fárasztó is. A fontos, hogy ezek között az élmények, emberek között, legyen egy kis béke szigete mindenkinek, ahol feltöltődhet, legyen az egy hely, egy zene, egy könyv, egy személlyel kapcsolatos dolog, különben bedarálja a gépezet, mint a darált húst...

 

Személyes bejegyzés

A hivatalosan 100. bejegyzés pedig egy kis elmélkedés...

Az élet tele van megpróbáltatásokkal. Mindannyiunk számára. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy minden rózsaszín és minden oké. A lélek a küzdelmek által lesz nemesebb, nem attól, ha mindig minden tökéletes és nincs semmi amivel fejlődni lehet. Sajnos vannak negatív dolgok, megtapasztalások, események, amelyeket nehéz elviselni, feldolgozni, túllépni rajta, van, hogy mások viselkedése, szavai miatt magunkat értékeljük alul, elveszítjük a lelkesedésünket, önbecsülésünket, rosszabbnak gondoljuk magunkat annál, mint amik valójában vagyunk, csak mert egy élethelyzetben negatívan cselekedtünk vagy mert valaki megpróbálta elhitetni, hogy rosszak vagyunk. Ilyenkor nem mindig magunkban kell a hibát keresni. Tudni kell felismerni a szándékos megbántást, lelkifurdalás okozását, manipulációt. Persze, elsősorban az ember önmagát okolja és önmagában keresi a megoldást, ami így jó és így helyes, hiszen elsősorban magunkban tudjuk elindítani a változtatást, de ha magunkban nem találjuk, akkor néha el kell fogadnunk a velünk történő eseményekben a mások által szándékosan vagy indirekt módon történő negatív viselkedést. Higgyünk magunkban, nagyon fontos, hogy amiben nem szabad soha elveszíteni a hitet: az mi magunk, önmagunk vagyunk. 
Nemrég, valaki azt tanította nekem, hogy aki Őbenne hisz, önmagában hisz, és aki önmagában hisz, Őt is hiszi, hiszen Ő bennünk van, mi pedig Őbenne. Benned is, bennem is, és még sokakban. Ezért amikor mélyponton vagyunk, valami pozitívat kell keresni, akár magunkban, akár másokban, és nem szabad elmerülni a rossz érzésekben. Persze, a rossz érzéseket is meg kell élni, de le kell magunkban győzni, mert ezek legyőzésével fejlődünk, lépünk előre. Ha viszont csak a rosszat éljük meg, akkor keserűvé, megtörtté válunk. Egyszerűen csak fogadjuk el a dolgokat úgy, hogy úgy történnek, ahogy történniük kell, változtassunk, amin tudunk, hogy jobbá tegyük a dolgokat, de amin nem tudunk változtatni, ott csináljunk egy B-tervet és kezdjük elölről a küzdelmet, és ha mindent megteszünk, ami rajtunk áll, akkor legjobb úgy gondolkodni, hogy minden rendben lesz. És, ha mégsem, akkor majd életbe lép az 'újratervezés'. Legyünk pozitívak, akkor is, ha éppen úgy érezzük, hogy nem megy, akkor is kell. Magunk miatt. És mert nem vagyunk egyedül. Ő velünk van. Velem is. Veled is. 

A fenti bejegyzést a Sünnek ajánlom, azzal a megjegyzéssel, hogy mindig, minden nehézség ellenére menni kell tovább az úton.

Férfiak és nők legidegesítőbb szokásai

Egy kis érdekesség csak úgy, mindenki okulására; idézet a Bezzeganya nevű blogból

"A férfiak 8 legidegesítőbb szokása a felmérés szerint:

1. Fürdőszobai etikett hiánya (54%).
2. Rendszeresen az ágyon felejtik a nedves törölközőt (23%).
3. Összekeverik a padlót a ruhásszekrénnyel (15%).
4. Horkolás (a nők szerint ezt már kordában lehet tartani).
5. Szándékosan elszúrják a házimunkát, hogy ne kérjék meg őket rá újra.
6. Elfelejtik kicserélni a kifogyott vécépapírt.
7. Nem szedik össze a levágott körömdarabokat.
8. Nem képesek útbaigazítást kérni akkor sem, ha eltévedtek.

A férfiszemmel legidegesítőbb női szokásokat is igyekeztem górcső alá venni. Állandó panaszkodás a súly vagy fenékméret miatt? Öltözködési dilemmák? A férfiak által elvégzett házimunka kritizálása, kijavítása? A „semmi” – mint válasz, mikor nyilvánvalóan van valami baj.

Általános felmérést sajnos erről nem találtam, de a Facebookon ez a lista áll a témában.

1. Kémkedés.
2. Pózolás.
3. Mindent megosztunk.
4. Pasigyűlölet kinyilatkoztatása.
5. Saját képes albumok.
6. Korai kapcsolat beharangozása.
7. Művészfotók.

Aztán ott vannak azok a szokások, amelyek nemtől függetlenül bosszantóak lehetnek. A hiszti, a sértődés, a kritizálás vagy a faggatózás mind idekerülhetnek, de az orrtúrás, a csámcsogás sem valami szívderítő."...

Saját hozzáfűznivaló:

Az jutott eszembe erről a bejegyzésről, hogy lehet, hogy nem kellene mindig egymást kritizálni, a hibákra kedvesen is rá lehet világítani, segíteni megoldást találni és máris kevesebb lenne a sérelem és a konfliktus. 

Kérdések a sorsszerűségről

Hiszünk a sorszerűségben? Az eleve elrendelésben? Egy felső hatalomban? Egy isteni teremtőben? Az előre megírt sorsokban, életutakban, vagy csak egy-egy előre megírt mozzanatban és gondoljuk-e, hogy a többit mi irányítjuk? Mi a sors? Mi a sorsunk?

Hiszünk-e abban, hogy vannak lelkek, akik egymást keresik? Hiszünk-e abban, hogy az egymást kereső lelkek egymásra találnak? És, ha úgy érezzük, találtunk egy hasonlelket, milyen érzés? Kivált-e belőlünk egy olyan örömöt, amit szeretnénk érezni? Kivált-e egy érzést, hogy szeretnénk ezt a lelket a mi lelkünk közelében érezni? Kivált-e egy kis aggodalmat, hogy el ne sodródjunk mellőle? Kivált-e egy gondoskodás érzést bennünk? Éreztünk-e már olyat, hogy a lelkek átölelik egymást? Tudjuk mi a nem vagy egyedül érzés? Éreztünk-e már olyat, valakivel találkozva, mintha már ezer éve ismernénk? 
Vagy akár egy nyelvet tanulva, hogy mintha könnyebben menne mint más nyelv, mintha csak elfelejtettük volna és most felelevenedne, nem pedig olyan, mintha görcsösen most akarnánk bemagolni?... Miért tetszik az egyik zene vagy könyv, és miért nem tetszik a másik?
Nekem ez egy kicsit kötődik a barátság-érzéshez, vannak emberek az utunk során, akikkel egymás mellé sodródunk, de nem alakul ki semmilyen kötődés irántuk, és vannak, akikkel egy igazán mély kötődés: a barátság érzése alakul ki, nem tudjuk miért ők lesznek a barátaink, talán mert megbízunk bennük, mert segítettek nekünk, mert kötődünk hozzájuk, de ennek igazi okát nem tudjuk, csak tudjuk, hogy ők a barátaink. 
Vagy, amikor öntudatlanul elmosolyodunk, mert egy jó érzés veszi magát úrrá rajtunk? Vagy amikor "csak úgy" jó kedvünk van, nem tudjuk miért, de érezzük, hogy most így kellemes a léleknek? Vagy, amikor rossz napunk van, levertség, lehangoltság, de tudjuk, hogy ez el fog egyszer múlni?
Van-e szerencseszámunk, és ha igen, mi? (az enyém a 8 és a 13, érdekes, más fél a 13.-áktól, velem ezen a napon mindig jó dolgok történtek...) A szerencseszám babonaság-e, vagy csak egy jelentéktelen bohóság? 

Mindenképpen jó valamiben, valakiben hinni, elhinni azt, hogy a dolgok nem csak úgy történnek, hanem okkal esnek meg, és annak az oknak értelme, tanulsága van, mely tanulságot fel kell ismerni, hogy el tudjuk fogadni, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. És, ha nem úgy történik, ahogy mi szeretnénk, az azért van, mert annak nem úgy kellett történnie. Ha pedig úgy történik, ahogyan szeretnénk, hogy történjen, akkor örüljünk annak, hogy úgy történt. 

Bölcsesség, letisztultság, intelligencia, befogadókészség, nemes lélek kell ahhoz, hogy a dolgokat úgy fogadjuk el, ahogyan vannak. Higgyünk és bízzunk. De azért egy picit küzdhetünk is azért, hogy olyan irányba forduljon a sorsunk, ahogy mi szeretnénk. Ez az egyik legfontosabb dolog a lelki béke megtalálásában. A fenti kérdésekre a válaszokat pedig csakis önmagunkban találhatjuk meg.

Augusztus 20

Légiparádé..., nagyon szeretem, ahogy a Duna-parton felfelé bámul a tömeg és a repülők hangos robajlással elhúznak a fejek felett, egyfajta adrenalin szabadul fel a nézőből a parton és hevesebben dobog a szíve. Műrepülők figurákat hajtanak végre a levegőben, húzzák a kondenzcsíkot, ami különféle alakzatokat ír le az égen. Az egyik műrepülő specialitása volt a szívecske középen átlőve nyíllal, nagyszerű volt, csak a szél elfújta a szívecskét de azért még kivehető volt a figura. Főleg, hogy a parton felállított rengeteg hangszóróból folyamatos volt a szakkomentálás, éppen mit látunk. Repülők a hidak alatt és felett elrepülve, fejek felfelé és oldalra forgolódva, mosolygó arcok, valamiért a légibemutató mindig felvillanyozza a nézőket. Nagy harcirepülők felvonulása, komótosan régi típusú gépek berepülése, fürge vadászgépek bemutatója, igazán nagyszerű volt.

A parton felállított étel-és italkínálók az idén színvonalasabb külsőt mutattak, mint az előző években, amennyire visszaemlékszem, bár 2-3 éve nem voltam fent 20-án a városban. A szokásos folklór műsor, zene, ország tortájáért egy órás sorbanállás sem riasztotta el az embereket a tömegben hömpölygéstől. 

A tűzijátékot természetesen nem vártam meg, főleg, mivel utoljára 5 éve láttam "élőben", a rossz emlékű viharban, ami hirtelen csapott le az emberekre, az egyik híd lábánál állva drága barátnőmmel (emlékszel, Barbikám?) hirtelen sűrű szemekben kezdett esni az eső, villámlás, pánik, rohanás, az erős széltől az arcba toluló eső, ami miatt nem lehetett levegőt kapni, a sehova nem lehet bemenekülni érzés, a tele aluljárók, ahol miután a felszínen bőrig áztunk és oszlott a tömeg egy pár földalattival, csak azután tudtunk lemenni, majd miután kiszálltunk, a villamos nem közlekedett és hazáig még jó két órát kellett gyalogolni az esőben, bőrig ázva... azt nem értem azóta sem, hogy úsztuk meg a tüdőgyulladást, valószínűleg az égiek vigyáztak ránk. Így aztán a tűzijátékot azóta se igen nézem meg, a tévében sem, különösen, hogy ott amúgy sem élvezetes, de biztos vagyok benne, hogy a lakótelepi petárdázás, tűzijáték az idén sem fog elmaradni, hogy a kutyák is voníthassanak egy kicsit és hogy az autóriasztóknak is legyen miért felbőgni.

Az aratás és az új kenyér ünnepén, ismét boldog szülinapot kis hazánknak!

Beszélgetés Istennel

- Hát én ööö, én csak azért jöttem, hogy... megismerjem és megértsem. 

- 
- Hát, van... azt hiszem, vagy lesz, vagy szeretném, ha lenne... Akkor van?
-

- Próbáltam már elmélyülni, de elkalandoznak a gondolataim néha.

- 

- De érdekel. Csak... 

- 

- Persze, az én felelősségem. Az én erőfeszítésem. Az én időm. 

- 

- Akkor, segítesz? Vagy, mit kell ilyenkor mondani? 

- 

- De, már próbáltam elolvasni, többször is. Meg hallgatom is. A házadba? Ritkán... Nehezen emészthető helyenként. Nem könnyű. Máskor meg nem tudok figyelni. De, próbáltam. Majd megpróbálom újra. 

- 

- Igen, tudom, hogy enélkül nem értem meg és nem lesz. 

- 

- Majd jobban igyekszem. Nekem jobban megy, ha nem egyedül, hanem valaki segít, aki már jobban érti. 

- 

- De, érdekel. De ez nem lustaság. Vagy igen? 

- 

- Persze, tudom, hogy magamnak és a magam érdekében. Ígérjem meg, vagy nincs rá szükség, inkább magamnak ígérjem meg?

- 

- Hogy kezdjek neki, hogy egyszer teljesen megértsem? Meg lehet egyáltalán? Ha segítenél, könnyebben menne. 

- 

- De, én igen. De, igen. Megpróbálom. Akkor majd még jelentkezem. Itt leszel? Megvársz?

-

Képzelt riport (nem egy amerikai popfesztiválról)

- Szeretettel üdvözlöm mai interjúalanyunkat, az Egyszeri Nőt, akit abból az apropóból hívtunk meg, hogy betöltötte a 35. születésnapját. Üdvözlöm a stúdióban!

- Köszönöm szépen a meghívást.

- Kedves Egyszeri Nő! Tehát 35.

- Bizony, már 35.

- Isten éltesse! És mi jutott eszébe először ezen a csodás napon?

- Nagyon kedves, köszönöm. Az jutott eszembe, hogy 35 évvel ezelőtt, ami akkor vasárnapra esett, majdnem hamarabb tettem látogatást családomnál, Egyszeriéknél, a kórházi liftben, de aztán megőriztem a hidegvéremet és megvártam, amíg édesanyámat, Egyszerinét betolták a szülőszobára. 

- Már akkor is látszódott az igyekezete.

- Így van, már akkor is bennem volt a hajlam, hogy igyekezzek, ne vesztegessem a drága időt.

- És a keresztneve miért épp Nő lett?

- Édesanyámnak is ez volt a keresztneve, Ő szerette volna, ha az Ő nevét viselem.

- És milyen érzés a 35?

- Durva... Nem érzem ennyinek magamat és azt mondják nem is nézek ki ennyinek szerencsére, de sajnos a papír bizonyítja... Ja, erről jut eszembe, ebben a hónapban jár le személyim, amit pont 20 éve vettem át... El ne felejtsem... fel kell írnom valahova... szita már az agyam.

- Nagy trauma?

- Hát... alakul a trauma... Ha belegondolok, hogy van akinek már ez is középkorúnak számít, akkor mindenképpen. Főleg, ha arra gondolok, hogy én fele ennyi idősen a 35-ösökre, már mint nénire gondoltam.

- Végül is ez is csak egy szám. Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.

- Igen, bár jövőre már 36, ami azért még durvább, mert már fele annyi idősen is nagykorú az ember. Feldolgozhatatlan trauma.

- Na, azért ez még nem a világ vége.

- Talán még nem. Az ember még úgy reméli még inkább felfelé döcög a lejtőn, mint lefelé, fizikailag már jobban kell igyekezni, de az agya már megvan az élethez. Ez is valami. Szegény ember amúgy is vízzel főz.

- És mi az a dolog amit elért, amire a legbüszkébb az életében?

- Elnézést, nem emlékeztem, hogy állásinterjúra jöttem, ott szoktak ilyen kérdésekkel bombázni. 

- Jaj, nem is, csak gondoltam hátha volt olyan emlékezetes eredménye, amiről büszkén beszámolna.

- Hát, ööö, végül is, ez-az akad. Egy-két papír, kis madárfészek, sok emberség, némi ismerethalmaz, alázat; kis lépések az emberiség történetében. 

- És a nagy lépések?

- A nagy lépések még váratnak magukra.

- Ami késik, nem múlik.

- A próféta szóljon magából. 

- Úgy érzi lemaradt valamiről?

- Időnként vannak ilyen gondolataim. De megpróbálom értékelni azt ami van, javítani azon, amit tudok, és törekedni arra, ami még nincs, mindezt pozitívan és optimistán, másként nem is lehet. 

- Nagyon jó zárógondolatok. Ezzel kívánunk minden kedves mai napon ünneplő hallgatónknak, Boldog Születésnapot! Köszönjük, hogy befáradt hozzánk és megosztotta velünk a gondolatait. 
- Nagyon szívesen. Az arcomat nem adom a riporthoz, meg ne tudják az ismerőseim, hány éves vagyok valójában...

Nyári szünet

Az alkotó nyári szünetre ment. Nincs jelen pillanatban sem érdekes témám, sem ihletem, úgyhogy türelem, türelem... majd egyszer csak megint hátha kipattan valami a fejemből, amit érdemes elolvasni...