Sok olyan embert ismerek, akiket percembernek hívok. A percember hivatalos megfogalmazása, látványos karriert befutó hamar levitézlő, gyorsan elfelejtett emberek.. Vicces, nem tudtam erről a hivatalos elnevezésről, mégis milyen sok ilyet tudok felsorolni.
A vezető, aki miután lelép a cégvezetés éléről másfajta karriert csinálni, máris pótolva lesz az új főnökkel, aki azonnal átalakít, átszervez, máshogy csinál, az előző főnököt a lehető legjobban elhomályosítva.
A nagyhatalmú főnök, akinek a szavát mindenki tisztelte, és aki, amíg hivatalában volt, mindenki kikérte a véleményét, meghallgatta és elismerték a szakmai hozzáértését, és aki, miután távozott, már senki nem hívja fel, vagy nem veszik fel a telefonhívásait.
A vezető, aki hivatali ideje alatt elismert tekintély volt, lefokozása után már a laborba se tehette be a lábát.
A HR-es, aki mindenkivel csacsogott, miután GYES-re ment, már senkit nem foglalkoztatott.
A HR-es, aki miután kiosztotta a felmondóleveleket x db kollégának, levonult egy cigire és már nem érdekelte semmi és senki, leváltása után már ő sem érdekelt senkit.
A szintén HR-eske, miután átvette a GYES-es HR-es munkáját és egyfolytában sivalkodott, hogy neki semmire sincs ideje, nem bír ennyi mindent megcsinálni, enni, inni, wc-re menni sincs már ideje, megpályázott a maga 26 évével egy vezetői pozíciót, mert nehogymár ha dolgozni derogál, akkor őbelőle ne váljon főnök, az jobban menne.... majd rá sem emlékezett senki, csak arra, hogy munka helyett arról volt híres, hogy futkosni járt.
A nagyszájú titkárnő, aki szintén kivonta magát pár évre a forgalomból, mindenki örömére, szintén a feledés homályába merült, visszatértével pedig kizárólag undort tudott kiváltani a kollégákból.
A mindenkit kioktató semmihez nem értő titkárnő, akire nyugdíjbamenetele után már senki nem kívánt sem látni, sem hallani.
A nyugdíjból visszatérő kisegítő HR-es, aki miután a gyerekét elhelyezte a cégnél, már szintén nem izgatta magát semmin, sem munkán sem egyebeken, már ő sem érdekelt senkit, hogy dolgozik-e, ott van-e, épp betegállományban van-e, fő hogy a létszámot emeli.
A recepciós nő, aki a recepción nem sok munka lévén szomjazta a szót és tekintetével beszélgetésre invitálta a munkába jövő kollégákat, akik tőle felvéve a kulcsukat tovasiettek, és ugyanaz a recepciós nő, aki miután a megfelelő magas rangúakkal "igen jó testi-lelki barátságot kezdett ápolni" és vezérigazgatói asszisztenssé léptették elő minden átmenet nélkül, más magasan hordta az orrát és kerülte a régi kollégák tekintetét, de leginkább magasról tekintett már le rájuk (vigyázzunk, magasról lehet a legnagyobbat zuhanni...).
A dolgozó, akinek elismerték a munkáját, fontosnak érezte magát és nap mint nap megdícsérték jó munkájáért, miután nyugdíjba ment, már senki sem emlegette.
A főtitkárnő, aki önmaga fontosságát szinte főnöke elé helyezte és hatalmas körmondatokban válaszolt minden kérdésre, miután távozott, szintén nem váltott ki őszinte sajnálkozást senkiből.
A tökéletes kolléga, aki mindent elvégzett, mindenkinek segített, és miután távozott, már nem őt emlegették, hanem a helyére lépő újat, akármilyen is legyen.
A percemberek, akik kollegális viszonyokban gondolkozva magukat fontosabbnak tartják bárkinél, tudálékosabbak, kioktatók és a munkát ügyesen delegálják de önmaguk ritkán dolgozó egyedek... távozásukkal egy gyorsan betöltött űrt hagynak maguk után és másnap már senki nem emlékszik rájuk és senkinek nem hiányoznak. Az eladó a boltban, aki a pár perces interakció alatt igyekszik saját fontosságát hatványra emelve a vásárolót kioktatni. A tini, aki kiteszi mindenét, hogy nagylánynak nézve megbámulják majd sértetten tova riszál, ha az érett palik utána fütyülnek az utcán. Az utca embere, aki annyira siet, hogy fellöki a másik siető alakot. Ilyen percembereket sokat ismerek és látok nap, mint nap. Sajnos. De mégsem ők a fontosak, hanem akik megmaradnak.
